Sziasztok!:)
Meghoztam a következő részt, nem mindenki fog örülni a részben való eseményeknek, de kell egy kis izgalom a történetbe, én azt mondom :D
Köszönöm a pipákat, a kommenteket, illetve a már 36 rendszeres olvasót!!! Csodálatosak vagytok! :'))♥♥
De valamit be kell vallanom. Olvastam az egyik kritikás oldalon, hogy a sablon történeteket be kellene szüntetni, stb... Őszintén mondom, meginogtam, hogy abbahagyom ezt a történetet... Igen, tisztában vagyok vele, hogy az én történetem egy sablontörténet, nem fogalmazok jól, hibák is vannak benne. A másik, pedig, gyakori kérdéseken valaki feltett egy kérdést, hogy linkeljenek neki Niall központú blogokat. Előttem is linkelte valaki a blogját. Belinkeltem neki ezt, illetve az új blogom (amiben akkor még nem volt fent rész), és egy kommentelő elég csúnyán beszólt nekünk, hogy manapság mindenki ír, holott egy épkézláb mondatot nem tud összehozni, nem tud rendesen magyarul sem, stb... És igen, elgondolkodtam rajta, hogy ez igaz rám. Még inkább azon voltam, hogy befejezem ezt a történetet, és csak az újjal foglalkozom, ahol próbáltam már jobban figyelni a fogalmazásomra, stb... De aztán rájöttem valamire. Nekem az írás egy bizonyos hobbimmá vált, ez az, ami megnyugtat, amit szeretek csinálni. Nem azért írok, mert "divat blogger" vagyok, hanem mert ezt szeretem csinálni. Senki sem úgy kezdi, hogy tökéletes a fogalmazása, hiba nélkül ír. De a hibáinkból tanulunk, nem de? Előbb-utóbb mindenki fejlődik. Egy komment miatt hagyjam abba azt, amit szeretek csinálni?! Úgy döntöttem, nem. Ne haragudjatok, de ezt úgy éreztem, le kell írnom. Nagyon szeretek írni, még ha nincs is hozzá tehetségem, nem írónak készülök, nem tervezek könyvet kiadni, csak szimplán ez vált a hobbimmá. És most igaz az a mondás, hogy soha ne adjuk fel azt, amit szeretünk csinálni!
Illetve, a másik nagy érv, amiért nem hagytam abba, azok ti vagytok! Nem tudjátok elhinni, mennyi energiát adtok nekem a kommetjeitekkel, mind a negatív, mind a pozitív jellegűvel! Ha feljövök, és látom, hogy van egy új rendszeres olvasóm, ki tudnék ugrani a bőrömből örömömben! Köszönöm nektek a sok támogatást! Nagyon hálás vagyok érte, mindenért! ♥ És ha abbahagynám, olyan lenne, mintha cserben hagynálak titeket. Titeket, akik mindig boldoggá tesztek engem! EZ pedig nem történhet meg! Így folytatom! ☺
Ne haragudjatok a sok felesleges "dumáért", de úgy éreztem, ezt le kell írnom. :)
sok puszi: smile-girl.:)))
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, miközben könnyeimmel küszködve, szorító szívvel próbáltam menekülni. Mi elől is? Magam sem tudom, de úgy éreztem, egyedüllétre van szükségem. Niall kirohanását nem tudtam mire vélni. Mostanában egyre többször előfordul, hogy összekapunk apró, jelentéktelen dolgokon, hülyeségeken. Igen, nem csak Ő a hibás, én is. Ezt el is ismerem, mielőtt valaki úgy gondolná, hogy nem nézek magamba sohasem. Pedig igen is, elismerem, hisztis vagyok. Képes vagyok órákig puffogni magamban, megmakacsolni magam, és senkivel nem állok szóba. Ilyen vagyok...Niall pedig így fogad el, amiért rettentő hálás vagyok. De valamiért úgy érzem, már nem olyanok vagyunk, mint eddig. Egy hónapja vagyunk együtt, és nem tudom, jól döntöttünk-e, hogy a szerelmet választottuk a barátság helyett. Annyit szenvedtünk,nem lehettünk együtt a különböző hülyeségeink miatt, amikor pedig összejöttünk, minden olyan felhőtlen volt. Sosem szerettem még ennyire senkit, mint Niallt, és most is ugyan úgy szeretem, mint eddig, de...Valami még is olyan más. Hülyéskedünk, de nem úgy mint régen. Beszélgetünk, de nem úgy, mint régen... Még is, egyre szerelmesebb vagyok belé. Ha meglátom, a lepkék ezrei keringőznek a gyomromban, vagy ha csak rám mosolyog, megölel, megcsókol, megpuszil. Még sem vagyok biztos semmiben. A párok sokat szoktak veszekedni?! Zayn és Perrie miért nem veszik össze semmin? Na és Louis, és Eleanor?! Olyan tökéletesek együtt... És már jó ideje együtt vannak. Talán igaz a mondás: a barátságból kialakuló szerelmek nem tartanak sokáig. Ez lenne velünk is? Ennyit ért a fellángolás? Talán, amikor felmerül a téma, hogy együtt legyünk
úgy, és én nem akarom, az sem véletlen. Nem bíznék meg benne? Ez lehetetlen, hiszen nála jobban nem bízom egy emberben sem. Még is, nem érzem magam késznek rá... Nem tudom. Összezavarodtam.
Lassan, könnyező arccal sétáltam le a medencéhez. Fogalmam sem volt, miért oda mentem, de ezt láttam jónak. Néhány ember eléggé megnézett, miért is sírok, de nem törődtem velük. A medence sarkához leültem, ahol senki sem volt, lábamat belelógattam a vízbe. Nem érdekelt, hogy vizes lesz a nadrágom, mindenki engem néz. Dűlőre kellett jutnom. Át kellet értékelnem magamban, mi is lesz a legjobb.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, de meghallottam Perrie és El jókedvű kacagását.
- Szia An! - vágódott le mellém Perrie. - Jézusom, te sírsz?
Nem törődve a kérdésével, és hogy fürdőruhában van szorosan magamhoz szorítottam, és a vállán zokogtam. Azonnal visszaölelt, fejét a fejemre hajtotta, nyugtatóan simogatta a hátam.
- Shh. Ne sírj, minden rendben lesz, bármi is történt, rendben? - nyomott egy puszit a hajamba. Eleanor is betársult, így ő hátulról ölelt át. Azt hiszem, náluk jobb barátnőket nem is kívánhatnék.
Legalább fél óra eltelt, mire az összes könnyem felszáradt, nem tudtam többet sírni. Beduzzadt, égő szemeimet megtöröltem, hálásan pillantottam a lányokra.
- An, drágám, mi történt? - tette a kezét a vállamra El.
- Én... ahogy beléptem a szobába, leültem Niall ölébe. Megcsókoltam, de eltolt, és megkérdezte, hogy fiúval voltam-e, a parfümszag miatt. Aztán otthagyott, és kiment az erkélyre. Amikor utána mentem, pedig rögtön azzal kezdte, hogy vagy bevallom az igazat, vagy szívesen meghallatja a hazugságomat, legalább tud min nevetni. Meggyanúsított, értitek?! Azt hitte, hogy megcsaltam! És....összevesztünk. Én is elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, majd eljöttem. Nem tudom, lányok... Túl sokat veszekszünk mostanában. Alig egy hónapja jöttünk össze, mégis minden apróságon összekapunk. Ennek nem így kellene lennie! Ti sosem veszekedtek Zaynnel és Louisval! Talán... mi nem illünk össze. -hajtottam le a fejem.Pár másodpercbe telt, mire Perrie feleszmélt, El még mindig a hallottakat dolgozta fel.
- Tessék?! Na ilyet még egyszer ne merj mondani, te lány, mert belelöklek ebbe a medencébe! Tudod te, hogy milyen mértékben összeilletek?? Nálatok szebb párt nem is láttam, hidd csak el! Még hogy nem veszekedünk? Ne nevettess. Ne tudd meg hányszor kapunk össze a semmin... A ma reggel is elég döcögősen indult... Attól függetlenül, hogy nem látja a külvilág, nagyon sokat veszekszünk, de ez teszi tökéletessé a kapcsolatunkat. Nincsenek is szebbek a béküléseknél. Hidd el nekem, Zaynnel sokat beszélünk rólatok, és hogy milyen csodásan összeilletek! Te nem látod magad, hogy nézel Niallre, és azt sem, hogy Ő hogy néz rád. Lerí rólatok, hogy fülig szerelmesek vagytok, odáig meg vissza vagytok a másikért. Összegezve, ha egy percre is megfordult a fejedben ez a gondolat, hogy szakítanotok kell, azonnal hessegesd ki a fejedből, mert nem állok jót magamért! - tartotta felém fenyegetően Pezz a mutatóujját. Elgondolkodtam szavain. Tényleg így lenne? Ők irigykednek ránk? Tudom, ilyen esetben az embernek fel kellene dobódnia, de nekem ez most valahogy nem ment. Ugyan azt éreztem, mint eddig: nem illünk össze, véget kell vetnünk a köztünk lévő "dolognak". Bármennyire is megfog szakadni a szívem, bármennyire is sírni fogok heteken át, ez így lesz a jobb. Minket barátoknak teremtett az isten, legjobb barátoknak, nem pedig szerelmeseknek. Már pedig, ha Niall ennyire nem bízik bennem, lehet, hogy jobb is lesz így. Megtöröltem a szemeimet, majd vettem egy nagy levegőt.
- Ne haragudjatok, de beszélnem kell Niallel. Kérhetek egy szívességet? Lehetne, hogy ma estére elüldözd Zaynt, és tartsunk hárman egy csajos estét. - Perrie elgondolkodott, de bólintott. - Köszönöm. 10 perc múlva a szobátokban leszek, kérlek, készítsetek elő pár doboz fagyit, rengeteg csokit, és zsepit. Köszönöm.
Felálltam, leporoltam a vizes nadrágom, majd elindultam.
- Héj, An? Ugye nem csinálsz hülyeséget? - hallottam meg magam mögül El hangját. Mit sem törődve vele, hátra sem néztem, mentem tovább.
Ahogy közeledtem a szobánk felé, egyre jobban zakatolt a szívem, úgy éreztem azonnal kijön belőlem minden, amit ma bejuttattam a szervezetembe. Rettentően féltem, de ez lesz a helyes döntés. Az ajtónk előtt állva, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, majd benyitottam. Niall az erkélyen ült a földön, az ajtónak döntve hátát, térdét a mellkasához húzva. Amint meglátott, azonnal felállt, és megindult felém.
Egyszerre ültünk le a kanapéra. Pár másodperces kínos csend állt be közénk, minden bátorságom elszállt, a torkomba görögdinnye nagyságú gombóc nőtt, nehezen vettem levegőt. Végül Niall törte meg a csendet.
- An, én, tudom, hogy egy óriási idióta vagyok. Nem gondoltam át ezt az egészet, csak...annyira rossz belegondolni, hogy más fiú is úgy nézhet rád...és, nem bírnám ki, ha elveszítenélek, te vagy a min...
- Niall, kérlek, mondanom kell valamit.
Muszáj volt leállítanom. Ha kimondta volna, sírva borultam volna a nyakába, nem tudtam volna megtenni. Magára hagyni. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem. vagyis, kezdtem volna, ha bármi is kijött volna a torkomon. Niall kérdően nézett rám, idegesen harapdálta ajkait, a combját szorította.
- Niall. Ez nem fog menni köztünk. -nyögtem ki a könnyeimmel küszködve. Ahogy rá emeltem a tekintetem, szemei kikerekedtek, ajkai szétváltak.
- T-tessék? T-te most..sza..szakítani akarsz? - kérdezte suttogva, nagyot nyelve. Lehajtott fejjel bólintottam. Nem bírtam volna nézni elkeseredett arcát, felugrottam a kanapéról, és kirontottam a szobából, egyenesen Perrie-ékhez.
A lányok cseppet sem meglepetten néztek rám, arcuk inkább sajnálatot, és szomorúságot tükrözött. Karjaikba zártak, ismét egy hármas ölelésben kötöttünk ki, csak sírtam, és sírtam. Sírtam a végtelenig.
Niall szemszöge
Egyszerűen nem bírtam felfogni, amit mondott. " Ez nem fog menni köztünk." Ez az egy mondata visszhangzott a fejemben. Ez...ez...lehetetlenség. A szívembe mintha ezer és egy tőrt döftek volna terültem el a kanapén. Éreztem, amint megtelik könnyekkel a szemem, majd a forró, kövér könnycseppek szuper gyorsasággal versenyeznek le az arcomon. Nem bírtam: hangosan felzokogtam. Ő az a lány, akiért annyit szenvedtem. Aki a mindenem. AKiért az életemet adnám. Akit jobban szeretek bárki másnál. Elhagyott. Miért?! Ez az egy nagy kérdés foglalkoztatott. Miért szakított velem?! Már nem szeret? Nem vagyok elég jó neki? Nem tetszem neki? Mi másért? A mai kiakadásomért? Miután elviharzott, borzalmas lelkiismeret furdalásom támadt. Ismét egy idióta voltam. Olyannal gyanúsítottam meg, amiből semmi sem volt igaz! Idióta Niall! Már megint megcsináltad! Hogy lehettem ilyen buta?! Megbántottam az Életemet! Nem érdemlem meg... Ő túl jó hozzám, túl tökéletes. Nem érdekel, hogy néha hisztis, hogy szégyenlős előttem, hogy makacs, mert szeretem! Ő a mindenem! Szükségem van rá, mint a tüdőnek az oxigénre, mint Spongyabobnak Patrikra, mint a növényeknek a vízre, mint az énekeseknek a hangjukra! De már nem számít. Szakított velem. És igaza van...Megértem, ő jobbat érdemel nálam. Sokkal jobbat. De még is miért fáj ennyire?! Úgy érzem belülről szétmar valami, a szívem mintha nem is létezne, üresnek érzem magam. Üresnek, mint egy luftballon.
Az egész kapcsolatunk leforgott előttem. Kiskorunkban a rengeteg hülyéskedés, játék, amikor beleszerettem már kicsiként is. AZ X-Factoros idő, amikor elhanyagoltam - igen, akkor is elcsesztem- , amikor skypeoltunk, amikor újra találkoztunk, amikor Mullingarben voltunk, a csókok, ölelések, romantikus séták, beszélgetések. A tegnapi zuhanyzás. Minden. És mindez ismét az én hibám. Csak is az enyém. Ha nem kezdek el féltékenykedni, mostanra boldogan, szerelmesen feküdnénk egymás karjai között, beszélgetnénk, megcsókolnám, a karját cirógatnám, mert tudom, mennyire szereti. Az a fránya feltételes mód! Biztos vagyok benne, érzem, hogy nekünk nem itt van a vég! Nekünk együtt kel lennünk! Ó a lelki társam, a legjobb barátom, a szerelmem! Nem lehet, hogy így legyen vége.
Csak feküdtem, könnyezve - na jó, zokogva - és teljesen elmerültem az önmarcangolásba. Egy fiú hang zökkentett ki a tevékenységemből.
- Helló-belló, tubicáim, remélem nem turbékoltok, bemehetünk? - hallottam meg Louis nyávogó hangját. Normál esetben nevettem volna ezen, de most csak még inkább rátett egy lapáttal a zokogásomra. Hallottam, amint nyílik az ajtó. A fiúk ( Zayn kivételével) nevetgélve jöttek be, de hirtelen abbahagyott a nevetgélés.
- Jézusom, Niall, te miért sírsz? - kapcsolt elsőként Liam. AZ összes fiú körém gyűlt. Megerőltettem magam, és felültem a kanapén. Megtöröltem vörös, beduzzadt szemeimet, majd kifújtam az orrom.
- An... Szakított velem. - nyögtem ki. A fiúk pár másodpercre ledermedtek, majd egyszerre kezdtek el beszélni.
- Mi van?
- Miért?
- Ugye csak viccelsz...
- Ez nem lehet igaz!
- Azért, mert egy idióta vagyok... Amikor megjött , megcsókolt, és férfi parfüm illata volt. És...féltékeny lettem. Elrohantam tőle, amikor meg utánam jött,, szintén parasztul beszéltem vele...De amint kiderült, csak a lányokkal próbálgattak parfümöket...
- Minek próbálgattak parfümöket? - vonta fel a szemöldökét Harry. Hát ezt ismét elrontottam. Ó, istenem, Liamnek le fog esni minden! Gyerünk Niall, gondolkozz!
- Igazság szerint... én kértem meg, hogy An keressen nekem valami parfümöt, mert az enyém kifogyóban volt. De ezt elfelejtettem, amikor leordítottam a fejét. - szipogtam.
Az ajtón hitelen Zayn rontott be, kellő haraggal az arcán.
- Emberek, mi van itt? Perrie kirakott a szobámból estére, An sírása hallatszik még a folyosón is, és elküldtek. Mi van ezekkel a lá... Jézusom, Niall, te is sírsz? Mi a....? Na várjunk... Ha te is, meg An is... Na jó, valaki mondja el mi történt. - telepedett le fekete hajú barátunk a köreinkben.
- An szakított Niallel. - válaszolt helyettem Liam.
Szakított. Szakított. Szakított. - járt a fejemben ez az egy szó. A könnyeim ismét zúdulni kezdtek. Zaynnek ideje sem volt megszólalni, Harry egy halálos pillantást küldött felé, nehogy megszólaljon.
A fiúk egyszerre borultak rám, egy hatalmas ölelést kaptam tőlük. Hihetetlen, milyen csodás barátokat tudhatok magam mellett! Miután elváltunk, Louis volt az első, aki megszólalt.
- Nos. Én ezt nem fogom hagyni, hogy szétmenjetek. Szétrúgom mindkettőtök seggét, ha nem békültök ki azonnal! - ezen elmosolyodtam. - Niall, mindent helyre fogsz hozni, de nem ma, mert ahogy hallom An is szar állapotban van, és te is. Ma elmegyünk inni, jól berúgsz, elfelejtesz minden bajt, és holnap lesz a te nagy napod, okés? - kacsintott.
- Másnaposan? -vontam fel a szemöldököm.
- Nem érezted át az iróniát, Horan.-dünnyögött Lou.
- A buli szerintem is jó ötlet. -szólt hozzá Harry. - Legalább egy kicsit jobb kedved lesz.
- Nem tudom... nekem nincs ehhez most sok kedvem...
- AKkor máshogy fogalmazok. Jössz bulizni, és kész! Nem fogadok el nemleges választ!
Nagyot sóhajtottam, majd rábólintottam. Lehet, hogy jobb lesz, ha tényleg lerészegedem egy kicsit.
*
Magamra kaptam a hozzám legközelebb eső farmeremet, illetve ingemet, fújtam magamra egy kicsit a parfümömből, s késznek nyilvánítottam magam. Nem szántam időt a hajamra, mert felesleges. Csak egy ember miatt lenne érdemes jól kinéznem, de ő most nincs itt.
A fiúk már lent vártak a hotel halljában. Arcukra nagy mosoly szökött, amint megláttak.
- Na, egy kis jókedvet fess magadra, és meglátod, tök jó este lesz! - ölelt át félvállal Louis. Egy gyors félmosolyt eresztettem, ami azonnal el is tűnt arcomról.
Az autóban ülve csak az utat tudtam nézni. Bármire néztem, Ő jutott róla eszembe. Bárhova nézek, Őt látom, már a hangokat sem hallom tisztán, csak An hangja cseng a fülemben. na jó, azt hiszem megőrültem.
Liam rázta meg a vállamat, erre eszméltem fel.
- Megérkeztünk. - villantott felém egy biztató mosolyt, amit szelíden viszonoztam. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, de amint megpillantottam a helyet, kedvem támadt volna azonnal visszaugrani, és hazamenni. Minél messzebb ettől a helytől!
