-Anne! -kiabált anyu a földszintről.
-Igen?
-Gyere le!
Kimásztam az ágyamból, leraktam a laptopomat, majd leszaladtam
a lépcsőn.
-Miért szóltál?
-Csak hogy ma elmegyünk apuval Jane-ékhez.
-Oké. Mikor?
-5-re. Majd csak későn jövünk. Vigyázz a lakásra, és ne
szökj el. -mosolygott anyu. Jane, és a férje Lewis anyuék gyerekkori barátja.
Sokszor szoktak találkozgatni egymásnál. Szerintem aranyos dolog, hogy ennyire
megtartják a barátságukat. Amúgy van egy fiuk, George, aki 18. Szoktunk
beszélgetni, jó fej srác. Jól is néz ki, de jelenleg nincs szükségem egy
barátra. Tökéletes nekem egyedül is.
Jut eszembe, még nem is mondtam el alap dolgokat magamról.
A nevem Anne Alice Alley. Igen, vicces, hogy a mnogramom A.A.A. A szüleim
vicces kedvükben lehettek...18 éves vagyok. Itt Londonban járok iskolába, amit
nagyon szeretek. Az egész suliból mindenki ismer mindenkit, és sokszor
megyünk partizni együtt. Komolyan, szerintem ritka az ilyen jó társaság.
Legjobb barátom nem annyira van, mert nem tudok közülük választani. Talán akiket
különösen kiemelnék, az Ashley, Rebecca és Margaret. Ez sem igazán legjobb
barátság. Annyi hogy nagyon ritkán elmegyünk együtt vásárolni, vagy beülünk
valahova. Velük a kezdetektől fogva nagyon egy húron pendülök. De amióta elkezdődött a nyár szinte egyáltalán nem találkozunk. Mindenki vagy nyaral, vagy a barátjával/barátnőjével van. Egyke vagyok,
ezért anyuék nagyon féltenek mindentől, és próbálnak mindent megadni, amit nem
szeretek. Azt hiszik ha elkényeztetnek, attól jobb lesz nekem, pedig nem.
Háziállatom a 3 aranyhalam, Emy, Amy, Imy. Anyuékkal jól kijövök, de nem nagyon
szeretek velük mindenről beszélni. Mégis csak tini vagyok, a dolgaimat a barátaimmal
kell megbeszélnem, nem a szüleimmel. Anyuék sokszor dolgoznak, amit nem bánok,
mert szeretek egyedül lenni. Nagyon gondolkodom az elköltözés dolgon. Anyuékkal
is beszéltem, és kicsit félve, bár belegyeztek. Szóval ha minden igaz, akkor
pár héten belül kiválasztjuk az albérletemet, ami közel van a sulihoz, és
egyedül fogok benne lakni. És persze anyuék finanszírozzák. Szerencsére a
megélhetéssel nincs problémánk. Nagyon szeretek adományozni. Ugyanis ha
meglátok az utcán egy hajléktalant vagy egy szegény kisgyereket, teljesen
meghasad a szívem, és nem bírom ki hogy ne segítsek neki. Borzalmas látni, hogy
néhány ember milyen körülmények között él...Senki sem érdemli meg azt a módot.
Mindegyikünknek ugyan úgy joga van boldogan élni, nem nyomorban. Alapjába véve
nagyon vidám típus vagyok, és mindenbe benne vagyok (persze azért vannak
határok) , de egyben nagyon érzékeny is, ami sokszor nem jön kapóra. A
hangulatom nagyon gyorsan képes megváltozni. Tudom, hogy az én koromban megesik, de nagyon zavaró tud lenni.
Szeretek ismerkedni, szimplán magamat adom és szerencsére a legtöbb ember azonnal megkedvel. Nagyjából
ennyit rólam.
Visszabaktattam a szobámba, ahol villogott az "1''-es a
facebook-omon. Ashley írt, hogy menjek velük bulizni. Sajnos ma nem tudok menni,
hiszen anyuék elmennek, és ha nincsenek itthon úgysem engednek el. Visszaírtam
neki, majd beraktam egy filmet. Imádom, hogy nyár van, és minden nap azt
csinálok amit akarok, nem kell tanulnom. Szinte csak most kezdődött a nyár, még
rengeteg szabadidőm van. Egy kicsit elszundítottam, mert arra lettem figyelmes,
hogy anya kiabál lentről.
-Elmentünk An! Legyél jó! Ha valami baj van telefonálj!
Puszi.
És az ajtó csattant is. Ránéztem az órámra, 16.35. Felvettem
magamra egy rövidnadrágot illetve egy toppot pár kiegészítővel, a fülhallgatóm
rácsatlakoztattam a telefonomra, feltettem a napszemüvegem és nekivágtam London
utcáinak. Szeretek Londonban sétálgatni. Olyan megnyugtató az egész. AZ ajtón
kiérve megcsapta az arcom a nap sugara, ami felettébb jólesett. Sétálgattam,
majd megakadt a szemem a fagyisnál. A gyomrom korgott egyet, majd úgy éreztem
muszáj lesz megennem valami finom hűsítőt. Édes tölcsérbe kértem egy kókuszt,
egy csokit, meg egy karamellát, majd sétálgattam tovább. Igen, elég sokat
eszek. Felettébb érdekes, hogy nem látszik meg rajtam. Persze ennek nagyon
örülök, hiszen annyit eszek amennyit akarok. Bármit. Nincs olyan nap, hogy ne
ennék csokit vagy gumicukrot. Mindig megkívánok valamit, vagy csak hozattatok
anyuékkal. Miután végeztem a fagyival, sétálgattam tovább, és a kedvenc
parkomhoz értem. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon milyen érzés lehet
repülni. Bizony, vannak érdekes gondolataim. De hát ha egyszer érdeklődöm a
hülyeségek iránt? Az egyik padon 2 fiú verekedett valamiért, mellettük pedig 3
másik szakadt a nevetéstől, és bátorították társaikat. Éppen mellettük haladtam
el, amikor egy mondtad megfogta a figyelmem.
-Add vissza a répámat Niall James Horan, különben elveszem a
Nando's VIP kártyád! Hallod? -a lábam földbegyökerezett. Az a Niall?
Hiszen...Őt is így hívják...
-Niall?! -kérdeztem inkább magamtól, de kicsit hangosabbra
sikeredett. 3 fiú hirtelen rám nézett, az arcom pedig enyhe pírt vett fel. Azonnal
leesett. Ők a One Direction.
-Szólt valaki? -kérdezte Niall, miközben le sem vette a
szemét a 'párbajtársásról'.
-Egy lány. -válaszolt azt hiszem Harry, miközben alaposan
végigmért, és elmosolyodott. A göndör hajáról felismerem, hiszen velük van tele
az újság. Még mindig nem láttam Niallt, mert eltakarta a 3 fiú Őt, és az 5. tagot.
-Pillanat, addig készíts képeket a többiekkel, addig ezt
lerendezem.
A 3 fiú már épp be akart állni a fényképhez, Zayn még a féloldalas
mosolyát is elővette.
-Na, előveszed a telefonod?
-Nekem nem kép kell! -csattantam fel egy pillanatra, mire a
többiek furcsán néztek rám. Erre a kijelentésemre Niall és a verekedőtársa
Louis is rám kapta tekintetét.
-An?! -lepődött meg Niall. Az álla a földet koptatta,
amilyen fejet vágott. Nem akarta elhinni, hogy komolyan én vagyok. Hiszen már
olyan rég óta nem láttuk egymást. És még is megismert! Hirtelen lelökte magáról
Louist, és felállt. Elém lépett, körülbelül fél méterre volt tőlem, amikor
megállt. Én is szótlanul néztem. Tényleg teljesen megváltozott. Nem a kis
tejföl szőke hajú kisfiú volt, aki régen. A haja tökéletesen beállítva, a fogai tökéletesek, az arca pedig idősebbnek tűnt. Még így is magasabb volt
nálam egy fejjel legalább. A szívem egy hatalmasat dobbantott. Hirtelen
végigfutottak az agyamon a közös emlékeink, illetve az iránta való érzelmeim.
Elmosolyodtam, amire Niall hirtelen felém futott, és olyan erősen megölelt,
hogy szinte levegőt sem kaptam.
-Jézusom! Nem hiszem el hogy ez te vagy ! Uram atyám! Nem
láttalak ezer éve ! Anne! Azonnal mesélned kell magadról! -mondta, miközben el
sem engedett. Fejem a mellkasába fúrtam, úgy szorítottam én is őt. Illata
azonnal elragadott. Férfias volt, és nagyon jó. A lábaim megremegtek alattam.
Még mindig nem akartam elhinni...Hogy annyi idő után újra láthatom, az akkori
életem szerelmét! Szerintem nem lehet leírni, amit akkor éreztem. Nem tudom
mennyi ideig szoríthattuk egymást, de egyszer csak villámszerűen csapott belém
a felismerés...hogy Niall teljesen elhanyagolt. Hirtelen felindulásból ellöktem
magamtól, amire arcáról lefagyott a mosoly, és kérdően nézett rám.
-Nem válaszoltál...Lassan másfél éve hogy nem beszéltünk. Megígérted, hogy legjobb barátok
leszünk örökre, de te elfelejtettél...Nm is kerestél, az üzeneteimre meg nem
válaszoltál. -szemeimbe könnyek gyűltek, ahogy hozzá vágtam a szavakat.
-An...Én... -itt elakadt. Levette a pillantását rólam, és a
cipőét kezdte fürkészni.
-Te? -vártam a válaszára.
-Én...Sajnálom.
-Niall. Kár sajnálnod. Ami volt megtörtént. Már nem tudsz
változtatni rajta. Csak hogy tudd. Komolyan azt hittem, hogy mi talán...örökké
barátok maradunk. De tévedtem.
Ezzel a lendülettel meghátráltam, és futni kezdtem.
Hallottam, hogy mögülem Niall kiabál, hogy "An, várj! " , de nem
akartam visszafordulni. Hiába jutottak eszembe a közös emlékeink, ezeket
eltiporta az érzés, hogy nem érdekeltem. Hogy otthagyott. Hogy nem tartotta be
az ígéretét. Én komolyan azt akartam, hogy találkozzunk. Erre tessék..Mindent
felkavart bennem, ami volt. Nem tudtam volna visszamenni hozzá, könnyes
szemekkel és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Végül azt vettem észre,
hogy egészen hazáig futottam. Bementem, majd lefeküdtem az ágyamba, majd előtört
belőlem a sírás. Magam sem tudom, miért lettem ilyen érzékeny. Ellenkezőleg,
örülnöm kellett volna, hogy újra látom Niallt, de én még is inkább a haragot
éreztem. Pedig meg kellett volna értenem. Világsztárok. Miért pazarolta volna
rám az idejét, amikor alig van így is szabad perce? Nem szabadott volna úgy
lehordanom. Egyáltalán nem is szabadott volna kiakadnom...Még a telefonszámát
sem tudom. És lehet, hogy ismét nem fogom látni ki tudja hány évig. Ezt
elszúrtam...Ismét. Miért rontok el mindent?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése